Párhuzamos nyarak

Petróvtsiy  Iván versei

Fordította: Balla D. Károly

 

VÁLLÁN MADÁRRAL

(Petróvtsiy  Iván verseiről)

 

Aki repült már álmában, érezte a kettősséget: a megdöbbenést, hogy hát mégis, mégis sikerült, s e megdöbbenés ellenpontját, azt, hogy nincs is semmi természetesebb a világon, mint a repülés.

Természetesség és megdöbbenés – ez az ambivalens érzés uralkodik el azon, aki

Petróvtsiy Iván verseit kellő figyelemmel és odaadással olvassa. Honnan ered ez a kettősség? Részben onnan, hogy a természetesben, a magától értetődőben mutatja fel a látomásosan megdöbbentőt, s fordítva: a különleges, döbbenetes dolgokról bizonyítja: voltaképp természetesek. És verseinek kettőssége onnan származik, hogy költészetének ez az ellentéteket összefogó jellege szinete mindenben megmutatkozik: lírája egyszerre ősiesen népi és intellektuálisan modern,  követhetően logikus és bizonytalanul csapongó, szigorúan szabályos és szertelenül szabad.

Vagyis olyan, mint ő maga, a ma embere: tudattal és ösztönnel egyként áldott-átkozott, az atomkor roppant tudásának birtokosa és idegeiben ősi indulatok hordozója, szárnyaló fantaszta és földön járó realista, áradó érzelmek apadhatatlan forrása és tömör törvények fogalmazója.

Aki már repült, érezte a kettősséget, a döbbenetet és a természetességet. A költő nemcsak ilyenkor érzi. Mindig, ha verset ír. Mert verset írni: repülni. Mert verset írni: elválasztja, s külön-külön, egymással szembehelyezi: a  repülni képtelent és a madarat. Aztán összeereszti őket: ember, vállán madárral. Lélek és szárny.

Ebből születik az ének, a költemény.

Aki már repült álmában, tudja, milyen az: verset írni.

Aki már írt verset, tudja: milyen repülni.

Petróci mindkettőt tudja. Ébren sem felejti álmait, álmában is ébren van benne a költő.

Verseiben az ember madárrá alszik, a madár emberként ébred. Lélek és szárny. Gravitáció és repülés.

Aki már repült álmában, szeretni fogja a költeményeket.

Aki még nem repült, olvasván őket talán megtanulja. Megtanulja, mert

Petróvtsiy  így ír verset, így, vállán a madárral. 

Balla D. Károly

 

A   FA

A születésem földre szegezett hajdan,

jelen lombom a csillagokba ér,

és túl a csillag-űrön, forró fagyban –

ott vágyam hajt csak: ágam el nem ér.

 

A gyökerem az illatos agyagban

már szerte szétfolyt, búvá ér,

és nincs, mi gátat vet e lágy anyagba:

nincs oly kemény sem kő, sem szén, sem érc.

 

Növekszem ég és föld között, miként

ki föld s az égnek kedvese.

Növesztek ágat, ágra rügynyi fényt:

 

sok ősi szót, sok ezredévest.

És tudom: szépből érik a bölcs:

mi dús virág volt, holnap már gyümölcs.

 

MINT EMBERNEK ADATOTT

Szeretek, mint embernek adatott:

hevesen és vakmerőn és mindörökre.

Szívemből naponta egy darabot –

bőségkosár, hogy teljék, azért török le.

 

Ajándékom után vágyam csak ez:

tettemért, még akkor is, ha kicsiség,

a föld percnyi árvaságot érez,

ha majd nélkülem vírrad a hajnali ég.

  

A   KÚT

Reggeltől nagy a hőség.

Tovább már nem bírom...

De éppen itt egy kút,

vize mint a jég,

mohón habzsolom.

–    Nem is kút ez, vize olyan jó,

Isten teremtménye!

– Igen. Én csináltam –

hagyja rám egy arra járó vén apó.

  

TISZTULÁS

E földnek minden rögét szívem alatt hordom,

így őrizem az örök édes melegét,

és lágy szavakkal, halkan, földünk álmát most kimondom:

úgy élj, ne tudd, a földbe mikor húz a vége-lét.

 

Előbb csak azt a földet vettem dobbanó szívem alá,

amelyben őseimnek csontja porlad ezredéve,

és csak a földet felemelve vettem észrem nem talál

ős-csontra senki itt: benőtt az minket féltekébe.

 

A földre tapasztottam fülem ekkor, sírtam is talán,

és hallottam, hogy íjnak húrja pendül benn a föld alatt,

és bomba és neutronfegyver és erőszakos halál

ott benn a földben vélgleg elvetél. Ó, fényes pillanat!

 

Az Úr akarta: tisztuljon a föld – a sírás után a gyermek.

Azóta rögöt hordok szívem alatt: meleg járja át.

Ezer erővel úszik most a föld: megőrzik a szerelmek.

Kezemben darab eget tartok, örök élet zászlaját.

  

APÁM

 Kopogtak az éjek lovak gyanánt,

nappalok nehéz kereke haránt

gördült ősz halántékán keresztül.

Tenyere munkától kérgesült.

 

Szívén függött a gondok fonala,

mit nehéz éjek fűztek fel oda.

Búval, örömmel keverte nappal,

földbe szórta széles mozdulattal.

 

Még most is, bátyámmal hazaérve

várjuk: tarisznyájában estére

egy kis darab napot – gondolva ránk –

kenyérvég helyett hoz haza apánk.

  

FEHÉR  TAVASZI  ÁRADÁS

Előbb csak mozdulsz: kósza, néma szó.

Ajkad mosolyba símul éppen:

csodák csodája – ösztön, vétlen –,

csakis szeretni s nézni volna jó.

 

Szivárvány fekszik szádra szépen.

Gesztusod hattyú: lágyan úsztató.

Selyemből bomlik minden síma szó,

amit a csenddel elcseréltem.

 

De szavad nem száll el a széllel,

 foszforként fénylik, mint izzó vágy.

Kezed virágzik – nyíló almaság –:

 

egyszer behint sok langy levéllel,

máskor meg rügyfakasztó nászban

varázsol fehér áradásban.

  

EMBER  VÁLLÁN  MADÁRRAL

Már messziről észrevettem

a köd terhes határban:

egy ember jön velem szemben,

ember, vállán madárral.

 

A napnak, úgy tűnt, még zihált,

gyengefényű mécsese.

Száj és csőr néma volt. A világ

nem volt, nem, még néma se.

 

Közelebb, hogy jöttek ketten,

szemükben tüzet láttam:

tűz dalt örg szemük rekedten,

hörög, halálra váltan.

 

A napnak mécse kialszik,

ha ez a dal megfeszül:

az ember madárrá alszik,

madár ébred emberül.

 

Eggyé izzik szárny és lélek,

e vágyó, rémült dalban:

a mézben mérges beléndek,

öröm a kínzó dalban.

 

Meg mivel törjem, nem tudtam,

e döbbent vágy-rémülést...

... Nap-mécs hullott kialudtan,

új nap kelt fel: ének-mécs!

  

TAVASZ  JELE

A szobámba halkan egy csavargó lépett

a kezébe adtam egy aranyrögöt

a csavargó kezében fűzvesszőtt tartott

s a szeme, a szeme merő nevetés

a kezébe adtam egy aranyrögöt

ő azt mondta vedd ezt a fűzvesszőt

a tavasz jele

az aranyrög leesett, morzsákra hulott

de a kezemből felszökkenő fűzfaág

úgy remeg és rügyezik

s a széthullt aranyrög

tavasz jele

  

A   KÍSÉRLET

(Pablo Picassónak)

A hatszögű ég alatt

ovális alma

nő ferdén

a trapezoid földről.

Réteges szél bugyog

a tér lombikjában,

mely lassú tűzön hevül.

 

Valami kilövell!

Neve még nincsen

sem a meg nem születettnek,

sem a régről valónak –,

de már hétköznapi körökön

kering a kísérlet,

s a kísérletben örökkön

ott feszül a lényeg.

 

A   FELFEDEZETT   REPÜLÉS

akaratod minden erejével

kezed érzékenységét

növeld olyannyira

hogy a levegő sürűségét érezd mint vizét

és a földtől

rugaszkodj el könnyedén

ússz a magasba

repülj

 

kezeddel egyenletesen

evezd

a végtelen teret

 

s ha feltündököl

a kozmikus sebesség

lelket szorító öröme

akkor ne is lélegezz

legyen a repülésé minden örömöd

repülj és fogd fel a repülés lényegét

repülj és értsd meg

te szerencsefia

hogy az élet legfőbb célja a repülés

és te szállsz szállsz repülsz

szerencsék szerencsefia

 

A   VÁROSI   PARKBÓL

A városi parkból nézem,

miként kacsingat az utcaszélen

reám a háromszemű szemafor:

 

piros – mi állítja szívedet,

sárga – napfényes szeretet,

zöld – kiadott engedély,

hogy elindulj felém.

 

Autók fúródnak az eső falába,

akárha ködben szikráznának,

szállnak,

mint darazsak az erjedő gyümölcsre...

 

A városi parkból nézem,

miként kacsingat az utcaszélen,

mint háromszemű világítótorony,

reám a szemafor.

És meglátom változó árnyad,

amint lassan felém lábol

az utca távolából.

  

DISSZONANCIA

A föld már alig tűrheti

szelek haragos rohamát,

a szél sortűzzel bünteti

a hegymagas tetőpalát.

 

Zivatarok súlya alatt

kerted fulladásba görnyed...

Mégis tengernyi nyugalmat

altat egyetlenegy könnyed.

  

MOLL   ESŐ 

Esők ballagnak felőlem feléd,

nyomukba könnyed lesz a rét, a táj.

... És az esők fölött megállt az ég,

és az esők előtt te megálltál.

Vártad-e az esőket, nem tudom.

Engem nem hívsz, magamtól nem megyek.

... Az eső korbácsolja magányom,

mely fájó és keserű nélküled. 

 

ESŐ   UTÁN 

A langy eső már rég elált,

az esti fények sorra halnak,

lelkedre nyílik, tárva már

az éj, mint fényes, tiszta ablak.

 

Egy fehér, csillogó körtefa,

mint leány, szerelmes hajadon,

vágyó levelét feléd nyújva

s ága elpihen válladon. 

 

A   SZÓ 

Versemből visszanéz és rám mered,

hulltában vádol: létre mért is hívtam,

miért is küzdtem érte áldott kínban,

ha megtartanom immár nem lehet.

 

Versemből hull és sárban hempereg,

meg nem rendít már, nézem csak blazírtan,

az esők hulltán történt csak, hogy sírtam,

s azóta sárban hullott rengeteg.

 

Versemből hull a szó és lápba fordul,

majd fulladásos görcsbe merevül,

vonaglik, díszét tépi oly bolondul,

 

de nem szabad a bársony és a tüll.

Nézem, s az önvád éled (hűl a hit):

Rá mért is adtam béklyót: díszeit?... 

 

ÉJSZAKA,   NÉLKÜLED 

Rámfeszül az éj

nyúlékony hártyája,

magammá szigetel a csend.

Térdemet felhúzva,

magzat-pózba merevülve

várom hajnali születésemet.

 

ÉJSZAKA,   VELED 

előbb a csend

a simává vasalt hallgatás

aztán egy hang

egy félénk nesz

reszkető foszlánya egy versnek

mely lassan beszövi az éjszakát

bekockázza a teret

feltérképezi a szobát

helyére teszi a tárgyakat

 

előbb egy nesz

reszkető foszlánya egy vesnek

aztán suttogásom

zöngétlen szavaim gurulnak a párnán

hozzád érnek

füledbe duruzsolják az ébredést

          érezni kezed a tested

simogatások moccannak karodban

kinyílsz

titkot virágzó éji rózsa

 

előbb suttogásom

zöngétlen szavaim a párnán

aztán elfolytott sikolyod

forró lehelleted a nyakamban

hajad sátra bujtatja arcom

hátadon futnak ujjaim

szeretlek

lábunknál ott hever

a lucskossá gyűrt csend 

 

OLY   IGAZTALANUL   BÁNTOTTAK... 

Oly igaztalanul bántottak...

Ökölbe szorult két kezem,

s fogadkoztam: e gaz kígyóknak

nyakát most majd kitekerem.

 

Erdő mélyén borúsan jártam,

kígyóra léptem hírtelen,

de nem bántottam – megsajnáltam,

mert oly szép volt s védtelen. 

 

A   LEGSZEBB   LÁRMA 

Verset, keményet, költő, tudsz-e még,

nem fordul-e arcod puha sárba,

locsogássá nem hitványult-e

szájadban a legszebb lárma?

 

Az igazat, költő, tudod-e még,

nem merültél hazug pocsolyába?

Hars hála-szóvá nem aljasult-e

szájadban a legszebb lárma?

 

Tenmagad, költő, mondd, tudod-e még,

nem gyúrtad-e tested vissza sárba,

buta buborékká nem vált-e

szájadban a legszebb lárma?

 

Nem, költő, nem feledhetsz semmit el!

Ha önmagad vagy, ne fordulj másba!

S igazad míg tudud, a vers lesz

szájadban a legszebb lárma. 

 

IDEGENBEN 

Csak most tanultam olvasni a hom-

lokba vésett hieroglifákat.

Töprengő agyam egyre jobban fárad,

s butít a káosz, melyben itt lakom.

 

Tengerre látok, át az ablakon..

S a gőg hiába, s nem segít alázat:

a tenger titkán nem lazítok zárat,

míg titkot rejt az önnön homlokom.

 

Töprengő agyam egyre jobban fárad,

csak lassan jár, és hieroglifámat

az élő tenger hamarabb megérti.

 

Amit nem ért: érthetővé absztrahál,

s én közben egyre érzem: férfi-

vá most érik bennem a gyermek halál. 

 

TENGERPARTON 

A tenger halkan, mélyből háborog,

kavics szisszen az ostromló hullámra

és kényes fényben tetszeleg egy pálma.

Odébb a sárga sátor-táborok.

 

Hangos robajjal néha átrobog

hátad mögött egy néma vonat árnya,

és bent a vízben, mintha téged várna,

veszélyes, részeg bója tántorog.

 

Forró homokban fekszel, és a nap

bőrödbe döf száz kopja-sugarat.

Kövér sirályok másznak fel az égre,

 

halált kérnek az élveteg vidékre.

És véletlenül, netán készakarva,

egy hullám döglött delfint vet a partra. 

 

A   PÁLMA 

Egy kényes pálma fényben tetszeleg.

Lombjára büszke. Rejti, ami lényeg:

gyökér-erekben gyártott gyilkos méreg:

hűs, lassan ölő, okos vegyszerek.

 

Bogár jön. Mérget szív. Kis harcos féreg.

Bőrödre mászik most, döf, vegyszerez

és elbutít, akár az egyszeregy.

A pálma zöldje sír. Nem szán a kéreg.

 

Aléltan dőlsz a füstölgő homokba.

Ezer kötés fog, ráfeszül nyakadra:

mozdulni nem tudsz, heverned kell tétlen.

 

És bár elméden buzgón rág a drog,

szeretnéd hinni: büszke pálmád vétlen...

... A tenger halkan, mélyről háborog.

 

SZIVÁRVÁNY 

Ha majd elül a táltos fergeteg

és elcsitul a tenger lihegése,

megláthatod az ég falába vésve

szivárvány-képben átkod, végzeted:

 

előbb felívelsz, majd zuhansz a mélybe,

erőd alig, de nyűgöd rengeteg,

könnyű élveid lomhán kergeted:

csak vánszorogsz a kéjt is már lekésve.

 

 

Ilyen sors vár. De most még nézd bután,

ahogy az ívek szín-kéje után

a frigid-szürke, szenvtelen szelek

 

szétfújnak minden felleget, s kevés

idő elteltelvén a nap kisüt és

egy kényes pálma fényben tetszeleg. 

 

SIRÁLYOK 

Egy hullám döglött delfint vet a partra.

Sirályok gyűlnek friss húsra (még meleg),

szemét kivájják, zúg a lég

és vérrel sír a dög szeme kimartan.

 

Miféle átok volt, mely így akarta,

miféle kezdet és miféle vég?

Miért, hogy dörren most a fényes ég

s villám felel a békés virradatra?

 

Gyáva sirályok gyorsan szerte tűnnek,

de nyoma ég a kéjjel ejtett bűnnek:

a szél seperte homok vért itat.

 

Vihar tombol, de egyszer kifullad,

sirály is gyűlhet újra rengeteg,

ha majd elül a táltos fergeteg.

 

 

A   LÓ

A kikötött  Rosinante  monológja

 

Pányvára fogott lelkiismerettel

megtanultam a körök mértanát.

Karó és kötél immár fel nem menthet,

vén Püthagorasz szab rám rabruhát.

 

Magam körül már mindent lelegeltem,

csak forró port rúg felsebzett patám,

elérnem füvek frissét lehetetlen –

kimért sorsom ez: átlátszó karám.

 

Fájdalom nyerít és bánatom szűköl:

ki oldja hát meg pányvakötelem? –

... És egyre szűköl az amúgy is szűk kör,

karómra lassan rátekeredem.

 

ZUHANÁS 

Nézd, halld – ott kinn, az éjszakai szélcsendben

milyen lágyan hullnak a fáról a körték,

így hull, ily lágyan a kézről a veríték,

s a vér a tőrről, a penge-élről így cseppen.

 

Vajon miért hull lefelé a körte?

Miért hull a veríték? És a vér miért?

Titkos utak szövik át-meg át a légtért,

csak jánosbogarak láthatják éjente.

 

Ilyenkor fénylenek, izzanak az utak,

és nem is biztos, hogy mind lefelé vezet...

De mi lesz, ha felgyújtják a száraz füvet,

hová tűnhetnek ilyenkor az utak?

 

A zuhanás-mámor eltörli kételyed –

az Örök Kéz egyet egyet észrevétlenül int,

s hullni fognak a fákról a körték megint

lágy-puhán, ha nagy az éj-csend és a szélcsend. 

 

ALKONY 

A szél ördögszekéren

hordja a lebukó napot.

A nap, mint szív, egészen

csupasz: nem hord, csak bánatot.

 

Vörös vérnyom a tarlón...

Halkan kalászodó szavak...

S minden kalászban fájón,

mint a szem, megérik a nap. 

 

BOSZORKÁNYÉJ 

Forró könnyel sír az éji gyertya,

panaszába lassan belehal,

ablakon túl gyászol minden nyárfa,

a padlóra lila fény hasal.

 

Lila padló, gyász-szín nyárfa füstként

kígyózik gyertyám bíbor torkán,

s a felfénylő titokban tüstént

táncba lép száz részeg boszorkány.

 

Furcsa csodatánc ez, árny-derengő...

Lidérc ül mindenen, mi éji.

Hideg fénybe nyúlok elmerengőn...

s ujjam a forró lángot éri. 

 

ÉJSZAKA 

          Ablakomon túl, mint halk, denevér százak

Úsznak a fákkal sűrűn benőtt éjszakában.

Mint mélytengeri kövek, ülnek a sötét házak:

röppenő kis álmok beléjük hullnak kábán.

Kezemmel kintről marék sötétet merítek,

majd szájamhoz emelem: sós-e az éj vajon?

Az éj íze: mint friss földbe hulló veríték,

mely gőzölög és ködként gomolyog a tájon.

Ó amőbák ezre, infuzórium világ!

A fűzfák alatt dinoszauruszok hálnak,

s buborékként száll a sötétben a könnyű vágy –

alszik minden: új vágy már nem kell a világnak.

Csak a hímfarkastól száll egy vágyó kiáltás

a távoli és féltékeny nőstényfarkasig,

csak az illatok fény-zümmögés – semmi más –

tapasztja ablakhoz az éj-arcok foltjait.

 

A  TÉL  KÜSZÖBÉN 

Itt állok a tél küszöbén,

látom, hogy az őszi sugár

éles késként lággyá érett

őszi hegyeket szeletel,

és én, hol földet metsz a fény,

érett magokat szedek fel,

a nyár s a tavasz illatát

gyűjtöm itt, a tél küszöbén. 

 

HÓESÉS 

Hóvarázsló pillanat,

hó – talányos messzeségből!

Forró arcom belekékül,

dermeszti az ujjamat.

 

Ellep cseppnyi sajdulás,

ellep a hó eget-földet,

új s új fehér gomolyt görget

a hópostás-szélfuvás.

 

Rámtelepszik, elnyel és

megcsap: félhomály halk szárnya.

Szoknom kell szomorúságra,

szoknom kell a hóesést.

 

Túlvilágról pilledez?

S bennünk is van csepp az égből.

Szerettem – szerelmed nélkül...

Vaj szerelem béna lesz,

majd ha te is megszeretsz?

 

TÉL 

fázik a fény

kihal az ész

fagyot fénylik a föld

csontodban sajog a mész

 

ködöt habzik az est

 

ráncos arcára a város

neonreklámokat fest 

 

TÉL 

Ahogy a szél most telet bőszít,

a fagy miatt szurony fénylik fel,

elriad minden, ami őszi,

a fagy-tőr hátán sebzi fel:

 

fáj mind, ami jég,

mind, ami hó –

testemen átvág, mint repesz,

ilyen a tél, ha korhol, ha ró –

ilyen mind, akit megszeretsz...

 

... Elül a szél, hűsen hó lebeg,

lágyan ringat a téli táj...

Micsoda évszak ez – végletek! –:

már azt sem tudod, mi is fájt. 

 

TÉLI   ESTE 

A hegyet megjárván,

a nap lehull,

a táj: vörösmárvány:

a hó pirul.

 

Nap kincsét rejti már

oly fukarul:

szín-scherzo, dal korál

homályba fúl.

 

Oroszlánszem-csillag

elkomorul.

A sok szálfa-silbak

némán vonul.

 

TÉLI   ÉJ 

Micsoda csillaglás!

Pedig sehol egy csillag...

Micsoda holdfény!

Pedig nincs fenn a hold...

Talán havával világít a tél?...

Micsoda hópompa!

Azt lesem, tompa

roppanással hol süpped hóba a lábad...

... De csak a fáradt,

a mezítlábas fehér csend

alszik szelek karján.

Alszik némán...

 

TÉLI   VIRÁG 

Az este váratlan-sárgán tündököl,

sápadt ablakot nyitok, hunyorgó szemet,

és a novemberi köd, mint jégököl,

arcomba ver: talán a télből érkezett.

 

Mégis: egy furcsa érzet zöldbe szökken

fák kopasz koronáján és a háztetőn:

az évszakok forgásából kizökken

és téli virágot nyit az éj tüntetőn.

 

HAJNAL-VÁRÁS 

A harmat nem nyitott még szikra-szirmot,

vadméhek álmát lopta még a rét,

hideg füveknek álma még fehér volt:

langy illat lengett – friss, meleg tejé.

 

Valami moccant, rezdült, hangot rajzolt

cseresznyefákon, fény is gyűlt köré,

s e félhomályban teste felvilágolt,

s a rózsa meleg fénye lett övé.

 

Hajnal még nem volt, s nem volt már éjjel,

pünkösdi rózsa édes álma szállt,

pacsirták hangja még nem áradt széjjel,

 

aludt, szendergett még a nagyvilág.

Alszom még én is, kéklő hajnalt várok...

... s szemem nyitom, mint ébredő virágok.

 

EGY   TŐ   LABODA 

Néma, mint a tó – s esőmód árva.

Szél haragja űzte tán oda:

moccanatlanul vigyáz a tájra

egy tő mezítlábas laboda.

 

Átderengőn, mint a hajnal-harmat

és fehéren, mint az esti köd

–    kínálva a tájnak magány-magvat –

száll haja a zöldes rét fölött. 

 

TENGERPARTON 

Sirályok kifeszített szárnyára

ráfekszik aludni a szél.

A homok álma sós, a szélé édes.

S alakom homokba feküdt árnyára

négyszögeket rajzol

Arkhimédesz. 

 

AZ   ÁTFOGÓ   ÉRTELEM 

Előbb

csak egy előérzet

értelem-árnya:

a megsejtett végzet

teljes lombú fája.

S ím, tér bomlik, igaz lesz talán

jóslat és sejtelem:

befogadhat a határtalan,

az átfogó értelem.

És oldódik tudatod,

oldódik az egy-eszméjű térbe,

múltad, jelened tudhatod,

csak a jövő kényszerít térdre:

ó bárcsk, bárcsak úgy adódna,

hoogy e tűnő, röpke perc alatt

az öröklét papírhajója

tenyeredbe róna vonalat.

 

REGGEL 

Nap itt kezdődik, ez a nulla:

mint hogyha nagy hajó indulna

 

a kozmosznól... S az égi tájon

én csíkot húzok: ezen járjon

 

a nap, e hajó kapitánya,

hogy el ne tévedjen a gálya,

 

rajta sok hittel teli ember,

rajta a hegy, rét, folyó, tenger,

 

hogy el ne nyerje idők sodra:

a szívem rajta a vitorla. 

 

NYUGTALAN   ÉJ – CSEND 

Hegedűk szakadó idegét panaszolja a csend.

Ideges Janus-éj hunyorog, tetovált kezein

kusza csillagok éke, sötét, haragos szeme bús

mezeinkre leejti az éltetadó vizet és

az aszályt. Hegedűk szakadó idegén, feszülő

fonalon menetel ma a hold kicsi potroha: pók

araszolgat a csapda felé, ahová a sötét

tavasz-éji szeszély repülő, buta álmokat ejt.

Ideges Janus-éj hunyorít: ide is lekacsint,

oda is le-leint – hitegetve a búzakalászt, s

hitegetve a szomjú halált.

Hegyeken koravén

venyigék hadonásznak a szélben. A tétova táj

hazavárja a gólyamadárt...

... Telehold araszol

ragyogó fonalon: hegedűk szakadó idegén. 

 

HA   KÖZELEG   A   NYÁRI   ÉJ 

A köd-zugatag lehajtja a füvet. A fák lelassítják

az acélkék gomolyás terjedését. S íme, a félhomály

megrezgeti a falakat, ablakokat... A nap mind magasabbra emeli

evezőjét, s már csak a legkonokabb fák ringatják lángjait

izzó leveleiken.

És végül a felhők, ezek a könnyedén úszó gondolák, megelégelvén

a nappali ragyogás beléjük áramlását, a véghetetlen magasságba

emelik fürge testüket.

Lila köd, acélkék gomolygás, napevező, felhőgondolák –

minden dekoráció, mindez álarc a napnak, mindez kellék az estről

szőtt mese színreállításához, s most valamennyi lebukik a

szemhatár alá, amelyet ebben a homályban semminek nevezünk,

pedig csak a látásunk bénult meg: a sötétség mindent felivott,

elrejtett, mintha sohasem is lett volna itt semmi és nem is lehetett

volna semmi ezen a földön...

Talányos, sötét nyári ellenző a szemünk előtt... 

 

AZ   EST 

Sötéten, tavasz-gömbölyűen,

Mint egy forró, meztelen test,

Haragos-vígan, gyönyörűen

Hulott a falura az est.

 

Sárga ablak-fénnyel, kéménnyel,

amely az égre álmot fest,

Hajdinával és friss kenyérrel

Hullott a falura az est.

 

Dúdolt, feleselt és elvadult,

Nevetni, sírni sem volt rest,

Szeretett, vergődött, elaludt

Falu-szerte a május-est. 

 

ESTI   DONGÓ-HANGOK 

Esti dongó hangja

némul, némul...

És újra!

Figyelj csak jól oda,

még este sincsen,

s ő esteli búval

szövi be szívedet,

mintha maga is bánná:

elmúlt a nap,

hogy az est a reálisat

a képzelettől elválasztja –

mindent azzá mos,

azzá a harmadikká,

amelynek nyelvünkben

még megnevezése sincs,

de azért él –

él a dongó esti zúgásban.

Most ismát elnémúlt,

és: újra!

Hallgassuk csak, érezzük át

a dongó esti hangját! 

 

KÉP   GYERMEKKOROMBÓL 

Az acélkék égen

az alkonyat pírja

 

A zöld lombú tölgyfán

két acélkék gerle

 

A kamillák között

egy túldongott dongó

 

A szürke homályból

egy halk szárnyú dallam

 

Tán anyám énekli

úgy hullámzik lüktet 

 

ÖSZTÖNÖK 

minden percben el kell viselnem

a tüdő lélegzési kényszerét

dobbanni vágyását a szívnek

hogy vigye hozzá a vért

 

örök gondolkodni-vágyásával

nem hagy nyugton az agy

s folyton rávesz a kéz

hogy valamit dolgozzak

 

percre sem tesz le arról a lábam

hogy maga mögé küldje az utat

s folyton megszólalásra izgatnak

a készülődő versek nyelvem alatt 

 

KÖRÖTTÜNK   A   CSEND 

Gyűrt csendben némán, némán hallgatunk.

Ércek tisztulnak mélyen alattunk.

Kint eső hull, jég vagy bús-hűvös hó.

Már elpihentünk. Az éj sem mohó.

Fejünk fölött most elforog az ég.

Álmainknak már nem kell menedék.

Holdjáról az ég kicsit még mereng

s lassan kisímul köröttünk a csend. 

 

A  SZERELEM 

lemeztelenít.

Csontodig-pőrén,

kiszolgáltatott fehéren

vonaglasz a szerelemtagadók

röntgen-tekintetében.

Kilógsz a sorból,

nincs kegyelem,

homlokodon ott a jel,

elkülönít a szerelem 

 

FŐNIX 

A végtelen magasban madár száll napban ragyogva,

a kezedet feléje kinyújtod, izmod reped,

s az égi fa ágain szárnyait büszkén kibontja,

a fészkén, mit gőgösen rakatott – veled, veled!

 

De lombok közt egyhamar nem hallgat el még az ének,

ha kiáltasz: elhal, és tőle az égbolt sem visszhangzik már,

a magasbaszállók a haláltól sohasem félnek,

az éj-határt áthágva, száll újra feléd a győztes madár.

Fordította: Balla D. Károly

  

A   BOLDOGSÁG   ESÉLYE 

Én: Balla D. Károly költő kortársa vagyok.

Te: Balla D. Károly verseinek olvasója vagy.

Mi: Balla D. Károly, te és én – párhuzamosan zajló nyaraink sodrában arra készülünk, hogy fölfedezzünk egy számunkra még ismeretlen kontinenst, a XXI. századot. Pedig már itt van a közelünkbe, hiszen, kedves olvasó, ott élünk, ahol az ősi Kárpátok redőzete és a XX. század utolsó negyede kereszteződik.

Ha egymásról beszélünk, korunkról szólunk.

Kettőnkről azonban, rólam és rólad, kedves olvasó, most ne ejtsünk szót, hisz rólunk e könyvben Balla D. Károly költő vall, miközben megrajzolja korunkat minden lehető és lehetetlen tér és időszak holográfiai szövetében.

Hanem, kedves olvasó, talán szóljunk Balla D. Károlyról. Ám, ez is fölöslegesnek látszik, hisz önmagáról is elmondja, ami bennünket érdekel. Emlékezzünk csak! „Születtem az atomkorszak elején. Tizenkét éve hordták már nyomorúságukat Hirosima túlélői, de még csak három éve volt akkor, hogy országom ötvenhertzes vérkörében lehelte az áramot a dubnai atomreaktor. Születtem az űrkorszak előtt. Már járni tudtam, mikor az első szputnyik büszkén az űrbe tört, s már kétszer körülszaladtam a háztömböt, mire Gagarin hajója megtett egyetlen kört. Születtem csodák között. Élek lézersugarak páztázta világban, élek akarat szülte tettben, tett kovácsolta Mában, Ma hívta jövőben... Élek: térben és időben. A Kárpátok redőzetének és a XX. század utolsó negyedének kereszteződésén élek én. Élek egy élet-cseppjében a Kozmosznak, s versekből építek piramist az ITT-nek és a MOST-nak.”

Balla D. Károly első álma az volt, hogy fuzikus lesz, s az is vált belőle, hiszen négy évig hallgatta ezt a tárgyat az egyetemen.

De aztán kitűnt, hogy a fizikára a mi technicizmus meghatározta korunkban inkább úgy van szüksége, mint alapépítményre filológusi pályája számára.

Az alapépítmény sokban meghatározza az épület folmáját: verseink konstrukciója fizikailag szilárd, egyszersmind magasabbröptűen légies.

Ha belépünk verseinek épületébe, rájövünk, hogy mi a Költészet legfőbb feladata: még a legelesettebb embert is meg kell győznie arról, hogy van esélye a boldogságra.

Tanúja voltam Balla D. Károly költői pályakezdésének: meglepő váratlansággal, nagy lendülettel, szabad szárnyalással indult. Akkor úgy gondoltam, hogy költői énje csak a szabadversben képes kiteljesedni.

Ilyen volt a költő tavasza.

S a nyár új állapotot, új lehetőséget hozott.

Ma Balla D. Károly mind gyakrabban nyújtja át nekünk szonett formájú költői töprengéseit. S most meg úgy érezzük: épp ez az a forma, amelyben költői énje kiteljesedhetik.

Neked, kedves olvasó megvan a magad nyara. Nekem is az enyém. S nyaraink most a Balla D. Károlyéivak haladnak párhuzamosan.

S talán az, hogy megszegtük az ősi törvényt: a párhuzamosok csupán a végtelenben találkoznak (hiszen párhuzamosan futó nyaraink, a párhuzamos magyar és ukrán szövegek mily szépen egymásba simulnak) – talán ez Balla D. Károly ihletett és ihlető költészetnek ez eredménye.

Igen, ez: A KÖLTÉSZET.

Ivan  PETROVTSIY